Az Il Foglio lapnak adott interjújában Meloni elutasította Draghi felhívását egy föderálisabb Európa mellett, amely képes lenne túllépni az egyhangúság követelményén a fajsúlyos döntések során. Draghi „pragmatikus föderalizmus” koncepciója szerint a tenni akaró országoknak lehetővé kellene tenni a mélyebb integrációt a stratégiai területeken, ahelyett, hogy hagynák, hogy az egyes nemzeti vétók megbénítsák a kollektív cselekvést.
Meloni válasza ezzel majdnem ellentétes.
Egyetért azzal, hogy az EU jelenlegi rendszere nem megfelelő, de szerinte a megoldást nem a szuverenitás Brüsszelbe történő további átruházása jelenti. Ehelyett az általa „konföderális” Európának nevezett modell mellett érvel: a tagállamok megőriznék széles körű nemzeti szuverenitásukat, miközben sokkal hatékonyabban működnének együtt a stratégiai jelentőségű kérdésekben. Utal a megerősített együttműködésre is — amely lehetővé tenné, hogy az országok egy-egy csoportja együtt haladjon előre anélkül, hogy minden államot ugyanabba a politikába kényszerítenének.
Ez több, mint egy újabb vita egy nacionalista konzervatív és egy korábbi jegybankár között. Ez felszínre hozza azt a központi politikai kérdést, amelyet Európa évek óta kerülget: amikor az EU nem tud megegyezni, a nemzeti kormányoknak több hatáskört kellene feladniuk, vagy Brüsszelnek kellene elfogadnia, hogy az integrációnak vannak politikai korlátai?
Draghi érvelése nagyrészt a méretgazdaságosság köré épül. Európa teret veszít a technológia, a mesterséges intelligencia, a tőkepiacok és a termelékenység terén. Úgy érvel, hogy a töredezett döntéshozatal megakadályozza a kontinenst abban, hogy elég gyorsan mozgósítsa a befektetéseket és a stratégiai kapacitásokat. A logika egyszerű: az USA és Kína kontinentális léptékben hozza meg a jelentős döntéseket, miközben Európa gyakran 27 kormány között tárgyalja le azokat.
Meloni ezzel szemben azt állítja, hogy a demokratikus legitimáció továbbra is elsősorban a nemzeteknél van. Az ő modellje nem utasítja el az európai együttműködést; azt az elképzelést utasítja el, hogy minden válságnak a jogkörök újabb, végleges felfelé történő átruházását kellene eredményeznie. Ez a különbségtétel fontos. Meloni szilárdan atlantista marad, támogatja Ukrajnát és az erősebb európai védelem mellett érvel. A Draghi-val való nézeteltérése tehát nem arról szól, hogy Európának erősebbé kell-e válnia, hanem arról, hogy mit kellene jelentenie az „erősebb Európának”.
Hasonló érveket fogalmazott meg a német AfD térnyerése kapcsán is. Ahelyett, hogy egy politikai „kordon egészségügyi” (cordon sanitaire) rendszerre hagyatkoznának, Meloni szerint a fősodratú pártoknak azokkal a kérdésekkel kellene foglalkozniuk, amelyek a szavazókat a nacionalista mozgalmak felé terelik — beleértve az illegális migrációt, az identitást, a határokat és a gazdasági bizonytalanságot.
Ez az a pont, ahol az ő európai modellje politikailag jelentőssé válik. Ha a nacionalista és konzervatív pártok továbbra is teret nyernek, az EU-reform következő szakasza talán nem a sok integrációpárti által kedvelt föderális struktúra felé mozdul el. Ehelyett egy lazább architektúra felé tarthat, amelyben az államok intenzíven együttműködnek a védelem, az energia, az ipar és a határok területén, miközben ellenállnak a további centralizációnak.
Európa tehát két versengő választ kínál ugyanarra a diagnózisra.
Draghi szerint a töredezettség gyengíti Európát, ezért az integrációt mélyíteni kell.
Meloni szerint a túlzott centralizáció a demokratikus beleegyezés gyengülését kockáztatja, ezért az együttműködésnek rugalmasabbá kell válnia.
Mindketten egyetértenek abban, hogy a jelenlegi rendszer nem képes elég gyorsan reagálni.
A csata most arról szól, mi lépjen a helyére.
