Most az ezt gyártó gyár története a végéhez ér.
A Bonyhádi Zománcáru Kft. felszámolás alá került, ezzel Magyarország utolsó hagyományos zománcozott edénygyárában a termelés a végleges leállás felé tart. Körülbelül 150 munkavállalót érint a döntés; a felszámoló feladata a kifizetetlen munkabérek, a felmondási időre járó járandóságok és a végkielégítések rendezése. A vállalat likviditási válságának mélyülésével egyes dolgozók korábban már csak fizetésük egy részét kapták meg.
A bezárás egy olyan ipartörténeti korszakot zár le, amely 1909-ben kezdődött, amikor Perczel Béla megalapította a Magyar Zománczmű és Fémárugyár-at Bonyhádon. Az üzem kezdetben játékokat és dominókat is gyártott, de hamarosan a zománcozás vált a specialitásává. A századfordulón hét zománcmű működött Magyarországon; a bonyhádi egység a Magyar Zománcmű és Fémárugyár nevet viselte.
Zománctábláik kiemelkedő piaci sikereket értek el; Konstantinápoly (a mai Isztambul) 100 000 utcanév- és házszámtáblát rendelt tőlük. Ez nemzetközi elismerést és aranyérmet hozott a cégnek egy 1926-os kiállításon; 1934-re pedig már külföldi leányvállalatot is alapítottak.
Az 1948-as államosítás után a gyár a Lampart zománcipari művek része lett. Az 1956-os forradalmat követően a magyar zománcozott edénygyártás egyre inkább Bonyhádra koncentrálódott. A gyár 1981-ben nyerte vissza függetlenségét, később DuPont licenc alapján bevezette a teflonbevonatú edényeket, és bejegyeztette az EMA-LION védjegyet. 1993-ban került vissza 100%-os magyar magántulajdonba.
Az 1990-es évek végi csúcspontján az üzem mintegy 560 embert foglalkoztatott. Az eladások több mint fele külföldre irányult, a rendszerváltás idejére pedig az export ötszörösére nőtt. 1999-ben termékei megkapták a „Kiváló Magyar Termék” tanúsítványt és a Magyar Termék Nagydíjat, amit további elismerések követtek az új termékcsaládokért.
A gyár valódi jelentőségét azonban nem díjakban mérték.
Bonyhádon olyan tárgyak készültek, amelyek beépültek a magyar mindennapokba: piros és kék fazekak, pöttyös bögrék, nagy befőző edények, tepsik és zománctáblák. Utcanévtáblák, házszámok, intézményi feliratok, toronyóralapok és még folyami vízmérce lécek is készültek itt. Az edényeket tartósságra tervezték, nem pedig gyors cserére – ez az egyik oka annak, hogy a több évtizedes bonyhádi edények még ma is megtalálhatók a magyar konyhákban.
Ez a tartósság azonban nem tudta megvédeni magát a gyártót a változó gazdasági környezettől.
A vállalat még 2019-ben is hajtott végre beruházásokat, de a pandémiát követően, 2022 után jött az európai energiasokk. A zománcgyártás különösen kitett az energia- és alapanyagáraknak: az acélt formázni, bevonni, majd magas hőmérsékleten többször égetni kell. A fém, a zománcanyagok, az energia, a munkaerő, a csomagolás és a szállítás megemelkedett költségeit nem lehetett teljes mértékben áthárítani a vásárlókra.
A pénzügyi helyzet súlyossá vált. Két egymást követő év jelentős veszteségeit végül lehetetlenné vált finanszírozni.
Talán az a legfájdalmasabb, hogy a véget nem tartották elkerülhetetlennek. Tárgyalások folytak állami befektetési, exporthitel- és foglalkoztatási szervekkel, és a helyi beszámolók szerint egy komoly potenciális vevő is érdeklődött az üzem és a munkahelyek megőrzése iránt. Ezek az erőfeszítések azonban nem vezettek mentőövözhöz a felszámolás megkezdése előtt.
A bonyhádi zománcáru hivatalosan is része a magyar nemzeti értéktárnak. Ez teszi a bezárást többé, mint egy egyszerű gyárcsődöt.
A gépek eladhatók. Az épületek újrahasznosíthatók. Egy védjegyet még egy jövőbeli befektető is feltámaszthat.
De amikor elmennek azok a munkások, akik tudják, hogyan kell préselni az acélt, előkészíteni a zománcot, kiégetni a bevonatot és megítélni a kész felületet, velük együtt 117 év felhalmozott gyártási tudása is kezd eltűnni.
Magyarország tehát nem csupán egy gyárat veszít el, hanem az egyik utolsó kapcsot ipartörténete és a konyhák millióiban ma is ott lévő tárgyak között.
A bonyhádi piros fazék még évtizedekig fennmaradhat.
Az azt készítő gyárnak ez nem sikerült.
