Brüsszel most egy újabb célt akar hozzáadni ehhez: Európa hatalmas vásárlóerejének felhasználását az európai ipar újjáépítésére.

Az European Commission szeptember 9-én mutatta be a javasolt Public Procurement Act (Közbeszerzési Törvény) tervezetét, amely három különálló, 2014-es irányelvet vált fel egyetlen, a közbeszerzési szerződésekre, a közművekre és a koncessziókra vonatkozó rendelettel. A pusztán adminisztratív reformnak tűnő lépés mögött az európai gazdaságpolitika sokkal jelentősebb változása húzódik meg. Az EU-szerte működő hatóságok évente nagyjából 2,5 billió eurót költenek el, ami az EU GDP-jének körülbelül 15–16%-át teszi ki. Több mint 250 000 közhatóság vásárol a vonatoktól és kórházi berendezésektől kezdve az energetikai infrastruktúrán, szoftvereken és építőanyagokon át egészen a katonai vonatkozású technológiákig mindent.

Brüsszel egyre inkább nem csupán kiadásként, hanem ipari tőkeáttételként tekint erre a pénzre.
A javasolt rendszer értelmében a közbeszerzési pályázatok már nem a legolcsóbb ajánlat körül forognának ilyen nagy mértékben. A minőségnek lényegesen nagyobb súllyal kellene szerepelnie, miközben az ellenállóképesség, a kiberbiztonság, az ellátási lánc biztonsága, a környezetvédelmi teljesítmény és az európai gazdasági érdekek egyre inkább befolyásolhatnák, hogy ki nyeri a szerződést. A Reuters jelentése szerint a minőség általában az értékelés legalább 30%-át tenné ki, ami a munkaigényes szerződések esetében 50%-ra emelkedne.

Politikailag a legjelentősebb a „Made in Europe” preferenciák bevezetése.
A javaslat nem csupán azt mondja ki, hogy a kormányoknak az ártól függetlenül európai termékeket kell vásárolniuk. A mechanizmus célzottabb. Stratégiai területeken az ajánlatkérő szervek előnyben részesíthetnék a jelentős európai tartalommal rendelkező ajánlatokat, és korlátozhatnák a hozzáférést ott, ahol a külföldi országok nem biztosítanak az európai vállalatoknak egyenértékű hozzáférést a saját közbeszerzési piacaikhoz. A Commission hónapok óta készíti elő ezt a váltást, a közbeszerzési reformot kifejezetten az európai szuverenitás, az ellenállóképesség és a gazdasági biztonság erősítésének eszközeként leírva.

Ez figyelemre méltó változást jelent a filozófiában.
Európa az elmúlt három évtized nagy részét a nyitott piacok hirdetésével töltötte, miközben China erős állami beszerzésekkel, támogatásokkal és lokalizációs követelményekkel épített ipari bajnokokat, az United States pedig egyre inkább a hazai termeléshez kötötte a közszféra támogatását olyan politikákon keresztül, mint a „Buy American”. Az európai vállalatoktól gyakran elvárták, hogy globálisan versenyezzenek, miközben az európai adófizetők szokatlanul nyitottak maradtak az importált berendezések finanszírozására.

Brüsszel most kezdi levonni a következtetést, hogy a viszonosság nélküli nyitottság ipari önkárosítássá válhat.
Az új közbeszerzési javaslat kiegészíti a márciusi Industrial Accelerator Act-et, amely már bevezette az európai gyártási és alacsony szén-dioxid-kibocsátási preferenciákat olyan stratégiai ágazatokban, mint az acél-, cement- és alumíniumipar, az autógyártás, az akkumulátorok, a napelemek, a széltechnológia és más nettó zéró iparágak. A Commission szerint ezek az intézkedések azt szolgálják, hogy megbízható keresletet teremtsenek az európai gyártás iránt, és kereskedelmileg életképessé tegyék az új európai gyárakba történő beruházásokat.

A potenciális mérték óriási. Még ha az EU 2,5 billió eurós közbeszerzési piacának csak egy részét irányítják is át az európai beszállítók felé, a hatás eltörpítheti a hagyományos támogatási programokat. A Commission becslése szerint közvetlenül az EU-s szabályok alá tartozó közbeszerzések összege évente átlagosan mintegy 616 milliárd euró – ami nagyjából háromszorosa az EU éves költségvetésének.

Képzeljük el, amint az önkormányzatok importált alternatívák helyett európai elektromos buszokat vásárolnak, a kórházak az európai orvostechnológiát részesítik előnyben, az állami közműszolgáltatók európai transzformátorokat vesznek, vagy a vasúti projektek során többletértéket tulajdonítanak a helyben gyártott acélnak és jelzőrendszereknek. A közbeszerzés hirtelen valami olyasmivé válik, mint egy iparpolitikai gépezet.

Vannak nyilvánvaló kockázatok.
Az európai preferenciális szabályok növelhetik az adófizetők költségeit, ha az olcsóbb külföldi beszállítókat kizárják. A kormányok megvédhetik a nem hatékony hazai termelőket. Annak meghatározása is bonyolult lesz, hogy mi számít valóban „európainak” a modern ellátási láncokban, ahol egy terméket Germany-ban tervezhetnek, Hungary-ban szerelhetnek össze, és elektronikai alkatrészei Asia-ból érkezhetnek.

A kereskedelmi partnerek szintén megtorló intézkedéseket hozhatnak. Brüsszel ezért hangsúlyozza, hogy a rendszernek összeegyeztethetőnek kell maradnia az EU kereskedelmi megállapodásaival és a World Trade Organization közbeszerzési megállapodásával (Government Procurement Agreement). Azokat az országokat, amelyek viszonos közbeszerzési hozzáférést kínálnak, nem fogják automatikusan zárt külföldi piacokként kezelni.

A javaslatnak még át kell mennie az European Parliament-en és az EU-tagállamokon, ami azt jelenti, hogy a részletek jelentősen megváltozhatnak, mielőtt törvénnyé válna.
De a politikai irányt nehéz elvéteni.
Európa eltávolodik attól a feltételezéstől, hogy a kormánynak egyszerűen a világon elérhető legolcsóbb elfogadható terméket kell megvásárolnia. Az ár mellé egyre inkább felsorakozik a származás, az ellenállóképesség, az ipari kapacitás és a stratégiai függetlenség.

Az EU éveket töltött azzal, hogy megvitassa, miként állítható meg a deindusztrializáció.
A mögötte álló évi 2,5 billió eurós vásárlóerővel a „Vegyél európait” végre valami olyat adhat Brüsszelnek, ami erősebb egy újabb stratégiai dokumentumnál: egy vásárlót.