Lengyelország és Ukrajna kapcsolatait ismét közös történelmük egyik legsötétebb fejezete terheli meg: a volhíniai és kelet-galíciai lengyel civilek elleni háborús mészárlások, valamint az ehhez az időszakhoz köthető nacionalista mozgalmak egyre inkább hivatalossá váló ukrajnai kultusza.
1943 és 1945 között az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei és az OUN-B-hez köthető szervezetek hadjáratot indítottak a lengyel lakosság eltávolítására a jövőbeli ukrán államnak követelt területekről. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) becslése szerint mintegy 100 000 lengyel civilt gyilkoltak meg, többségében nőket, gyermekeket és időseket. A falvakat egyidejűleg támadták meg, a házakat felgyújtották, a lakosokat lőfegyverekkel, fejszékkel, késekkel és mezőgazdasági eszközökkel ölték meg. Csak 1943. július 11-én – az úgynevezett „véres vasárnapon” – az UPA egységei mintegy 100 lengyel településre csaptak le. A lengyel megtorló akciók ezt követően ukránok ezreinek halálát okozták. Lengyelország hivatalosan népirtásnak minősíti a polgári lakossága elleni hadjáratot.
A kérdés mára közvetlen diplomáciai problémává vált, túllépve a puszta történelmi vitákon.
2026. május 25-én Volodimir Zelenszkij elnök részt vett Andrij Melniknek, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének egyik háborús szárnyvezetőjének ünnepélyes újratemetésén Ukrajna új Nemzeti Katonai Emléktemetőjében. Zelenszkij a szélesebb projekt keretében az emigrációból hazahozottakat ukrán hősökként jellemezte, és bejelentette egy Ukrán Hősök Pantheonjának létrehozását. Melnik OUN-frakciója a háború alatt együttműködésre törekedett a náci Németországgal, bár a volhíniai mészárlásokért való felelősséget elsősorban a rivális OUN-B-hez és az UPA-hoz kötik.
A vita a következő napon tovább mérgesedett. Május 26-án Zelenszkij aláírta a 440/2026-os számú rendeletet, amellyel az ukrán Különleges Műveleti Erők egyik egységének az „UPA Hőseiről Elnevezett” megtisztelő címet adományozta. A lengyel külügyminisztérium hivatalosan tiltakozott, kijelentve, hogy a döntés felháborodást váltott ki és károsította a két ország közötti kapcsolatokat.
Varsó számára a fundamentális ellentmondás nehezen figyelmen kívül hagyható: miközben az ukrán hatóságok engedélyezik a lengyel mészárlások áldozatainak fokozatos exhumálását és azonosítását, ugyanez az állam az UPA hagyományait egyre inkább a hivatalos nemzeti hősnarratíva részévé teszi. A közelmúltbeli volhíniai feltárások továbbra is civil maradványokat hoznak felszínre; 2026 júliusában és augusztusában lengyel-ukrán csoportok 55 áldozatot, köztük 26 gyermeket találtak meg két egykori falu területén.
Most új Pantheont hoznak létre olyan történelmi nacionalista alakok számára, mint Jevhen Konovalec és Andrij Melnik, hogy újratemessék őket. A legtöbb esetben Európából hozzák haza őket, ahol a második világháború utáni emigrációban éltek.
Ukrajna egyre inkább az UPA-t és az OUN-t ünnepli, miközben Lengyelország ugyanazokra a szervezetekre az elpusztított falvak és a legyilkolt civilek tízezrei révén emlékszik.
Ez a két narratíva most állami szinten ütközik össze. Lengyelország továbbra is Ukrajna egyik legfontosabb katonai és politikai támogatója, de Varsó egyre világosabbá teszi, hogy a stratégiai partnerség nem követelheti meg a Volhíniáról való hallgatást. A lengyel társadalom számára a megbékélés nem az elkövetők hőssé nyilvánításával kezdődik, hanem az exhumálással, az áldozatok azonosításával, a felelősség elismerésével és a holtak méltó eltemetésével.
