Maga az EU is sokkal előrébb sorolta a vízbiztonságot a politikai napirenden. A Vízreziliencia Stratégia (Water Resilience Strategy) 2030-ig legalább 10%-os javulást irányoz elő a vízfelhasználás hatékonyságában, több mint 50 intézkedéssel, amelyek lefedik az infrastruktúrát, a digitális monitorozást, az újrafelhasználást és a természetes vízrendszerek helyreállítását. Brussels elve meghatározó: először a felesleges keresletet és a túlzott vízkivételt kell csökkenteni, majd javítani a hatékonyságot és újrahasznosítani a vizet; az új források megteremtése csak ezután következhet.
Spanyolország: öntözés, újrahasznosítás és sótalanítás
Spanyolország jár legelöl a mezőgazdaság tartós vízhiányhoz való igazításában. A spanyol termőföldek mintegy 22%-át öntözik, de ez adja a zöldségtermelés értékének nagyjából 70%-át, így a vízbiztonság gazdasági kényszer. Madrid több mint 2,5 milliárd eurót mozgósít 2027-ig az öntözés modernizálására, precíziós öntözést, automatizálást, digitális vezérlést és alacsonyabb energiaigényű rendszereket vezetve be. A kormány bővíti a tisztított szennyvíz és a sótalanított víz használatát is; több mint 216 millió eurót fektetnek be 19 olyan projektbe, amelyek nem konvencionális vizet használnak a különösen száraz régiókban. Spanyolország 2026 júniusában felülvizsgált speciális aszálykezelési terveket is elfogadott a nagyobb, államközi folyómedencéire vonatkozóan.
A spanyol megközelítés tehát a leginkább technológia- és kínálatorientált a hat ország közül: minden köbmétert produktívabbá tesznek, miközben újrahasznosított és sótalanított vízzel pótolják a hiányt ott, ahol a természetes csapadékra már nem lehet számítani.
Franciaország: kevesebbet fogyasztani az építkezés előtt
Franciaország érezhetően más hangsúlyt választott. Az 53 intézkedésből álló Plan Eau célja, hogy 2030-ig 10%-kal csökkentse a nemzeti vízkivételt, kijavítsa a szivárgó hálózatokat, 2027-ig 1000 víz-újrafelhasználási projektet valósítson meg, javítsa a talaj és a víztartó rétegek tározókapacitását, és korábban felkészítse a hatóságokat az aszály miatti korlátozásokra. 2026 áprilisáig a kormány közlése szerint minden intézkedést elindítottak, és 77%-uk végrehajtása már folyamatban volt.
Franciaország lényegében arra fogad, hogy a jövőbeli vízhiány jelentős része kezelhető alacsonyabb fogyasztással, újrafelhasználással és jobb elosztással, nem pedig csupán további víztározók építésével.
Olaszország: milliárdok csövekre, tározókra és öntözésre
Olaszország szembesül talán a legnagyobb infrastrukturális problémával. Az European Commission adatai szerint a közüzemi víz több mint 40%-a elveszhet az elöregedett hálózatokban. Rome ezért erősen infrastruktúra-alapú stratégiát folytat. A nemzeti program jelenleg 733 vízügyi projektet tartalmaz több mint 6 milliárd euró értékben, és további mintegy 1,7 milliárd eurót készítenek elő ivóvíz- és öntözési projektekre. Mintegy 1 milliárd eurónyi helyreállítási forrásból már 124 beavatkozást finanszíroztak, amelyek víztározókat és vízellátó rendszereket érintenek.
Olaszország szintén bővíti a szennyvíz újrafelhasználását és a modern öntözést. Alapvető kihívásuk egyértelmű: mielőtt új vízforrásokat keresnének, meg kell állítaniuk a már meglévő víz elszivárgását.
Ausztria: az ivóvíz védelme, még a hiány előtt
Ausztria viszonylag vízgazdag marad, de 2026 bebizonyította, hogy ez az előny nem vehető készpénznek. Az ország Drinking Water Security Plan elnevezésű terve az összekapcsolt ellátórendszerekre, a kiegészítő tároló- és kitermelési kapacitásokra, a talajvíz monitorozására és a regionális vészhelyzeti tervezésre összpontosít.
Csak 2025-ben mintegy 898 millió eurónyi önkormányzati vízügyi beruházás 330 kilométernyi új csővezetéket, 376 kilométernyi rekonstrukciót, 81 új kitermelő létesítményt és további tározókapacitást támogatott. Több mint 3800 talajvíz-megfigyelő pont biztosít korai figyelmeztetést a regionális hiányokról.
Ausztria stratégiája tehát elsősorban a megelőző reziliencia: a hálózatok megerősítése, mielőtt a helyi kutak és források megbízhatatlanná válnának.
Németország: városok és tájak szivaccsá alakítása
Németország Nemzeti Vízstratégiája 2050-ig szól, és 78 egyedi intézkedést tartalmaz. Ahelyett, hogy a nagy víztározókra koncentrálna, Berlin egyre inkább a tájban akarja tárolni a vizet: helyreállított vizes élőhelyekkel, újranedvesített tőzeglápokkal, természetes árterekkel, egészségesebb erdőkkel és „szivárcsvárosokkal”, ahol kevesebb a leburkolt felület, több a növényzet és megoldott az esővíz tárolása. A kormány mérlegeli a következetesebb vízkivételi díjakat és az erősebb regionális vízhálózatok kiépítését ott, ahol hiány alakul ki.
Németország központi elképzelése az, hogy ne tekintsék az esővizet olyasminek, amit gyorsan el kell vezetni, hanem tartsák meg a következő száraz időszakra.
Magyarország: a vízelvezetéstől a vízmegtartásig
Magyarország hajtja végre talán a legdrámaibb filozófiai váltást. A 2026 augusztusában elfogadott új Fenntartható Vízgazdálkodási Akcióterv kifejezetten a gyors vízelvezetés felől a természetes vízmegtartás irányába tolja el a politikát. A kormány azt akarja, hogy az áradások vizét, a csapadékot és a folyóvizet az árterekben, a korábbi folyómedrekben, a holtágakban, a talajban és a talajvízben tartsák meg. Közlésük szerint a nagy áradások idején az Alföld potenciálisan 2–4 milliárd köbméternyi többletvizet tudna befogadni.
A sürgető kényszer egyértelmű: 2026 júliusára Magyarország 2021 óta felhalmozott csapadékhiánya országosan elérte az 554 millimétert, az Alföld és a Tisza-medence egyes részein pedig a 900 millimétert is meghaladta. A nyár folyamán a vízügyi hatóságok már mintegy 695 millió köbmétert tartottak vissza a tározókban, csatornákban és holtágakban.
A hat ország tehát különböző utakon jut el ugyanahhoz a következtetéshez. Spanyolország és Olaszország erősen a mérnöki megoldásokba fektet; Franciaország a hatékonyságra és az újrafelhasználásra koncentrál; Ausztria a biztonságos ivóvízhálózatokra; Németország a szivacstájakra; Magyarország pedig a víz országon belüli tartására a lecsapolás helyett.
A következő európai vízválság továbbra is a csapadéktól függ majd. De az, hogy az aszály gazdasági katasztrófává válik-e, egyre inkább azon múlik, mit építenek a kormányok – és mennyi vizet sikerül megőrizniük – még az eső elállta előtt.
