A kritikusok megkérdőjelezik, hogy az EU nem olyan stratégiát követ-e, amely egyre inkább korlátozza saját gazdasági és diplomáciai mozgásterét.
Az Európai Unió újabb átfogó szankciós csomagot fogadott el Oroszország ellen, folytatva azt a stratégiát, amely 2015 óta, de különösen a 2022. februári ukrajnai invázió óta meghatározza az európai külpolitikát.
Október 12-én az EU külügyminiszterei közel 1600 további tétellel bővítették a listát, orosz magánszemélyeket, vállalatokat és szervezeteket célozva meg, különösen azokat, amelyek a rakéta- és dróngyártáshoz kapcsolódnak.
Az intézkedések a júliusban elfogadott 21. szankciós csomagot követik, amely az orosz energiát, a pénzügyi szolgáltatásokat, a nemzetközi kereskedelmet és a hadiipart vette célba.
Mégis, közel öt évnyi eszkalálódó korlátozás után egy alapvető kérdés nagyobb figyelmet érdemel: vajon Európának sikerül elszigetelnie Oroszországot, vagy inkább saját gazdasági és diplomáciai szabadságát korlátozza egyre jobban?
Gazdasági nyomás mindkét irányban
Az Oroszország és Európa közötti kereskedelmi kapcsolatok összeomlása mérhető.
Az European Commission adatai szerint a kétoldalú áruforgalom a 2021-es 257,5 milliárd euróról 2025-re mindössze 58,1 milliárd euróra esett vissza.
Az Oroszországba irányuló európai export körülbelül 99 milliárd euróról 30,2 milliárd euróra csökkent.
A gyártók, gépipari vállalatok és exportőrök számára, amelyek korábban orosz ügyfelektől függtek, ezek a számok jelentős elveszített üzleti lehetőségeket képviselnek.
Európa feladta korábbi energetikai kapcsolatainak nagy részét is Oroszországgal, a csővezetékes szállításokat alternatív, drágább forrásokkal helyettesítve.
Ez javította a diverzifikációt, de kitette a vállalkozásokat a különböző költségeknek, ellátási kockázatoknak és a globális piaci nyomásnak.
Nem a szankciók az egyedüli okai Európa gazdasági nehézségeinek. Mindazonáltal következményeiket az energiapolitika és a csökkenő ipari versenyképesség hatásaival együtt kell értékelni.
Oroszország nincs elszigetelve
Az European Commission azzal érvel, hogy a szankciók korlátozzák az orosz gazdaságot, csökkentik az energiabevételeket és gátolják a fejlett technológiákhoz való hozzáférést.
Oroszország azonban tovább fejlesztette kereskedelmi kapcsolatait Európán kívül, többek között Kínával, Indiával és más nemzetközi partnerekkel.
Miközben Brüsszel igyekszik korlátozni az orosz exportot és a pénzügyi hozzáférést, a világ nagy része nem vette át az EU szankciós rendszerét.
Ez rávilágít az európai stratégia korlátaira: a kétoldalú kereskedelem korlátozása nem feltétlenül eredményez globális gazdasági elszigeteltséget.
Ehelyett felgyorsíthatja alternatív kereskedelmi hálózatok, fizetési rendszerek és diplomáciai kapcsolatok létrejöttét.
Az EU tehát azt kockáztatja, hogy feláldozza saját kereskedelmi lehetőségeinek egy részét anélkül, hogy elérné a kívánt politikai engedményeket.
A diplomáciát nem lehet szankciókkal helyettesíteni
Európa helyzete bonyolultabbá válik, amikor a nagyhatalmak eltérő megközelítéseket alkalmaznak.
A közelmúltbeli amerikai erőfeszítések az Oroszországot is érintő energetikai megállapodások tárgyalására rávilágítanak arra, milyen gyorsan módosíthatják a stratégiai érdekek a nemzetközi politikát.
Az európai vezetők továbbra is a Moszkvára gyakorolt nyomás fokozását követelik, miközben a Washingtont érintő diplomáciai kezdeményezések alternatív utakat keresnek a tárgyalások felé.
A szankcióknak a diplomácia eszközeinek kellene lenniük, nem pedig helyettesítőinek.
Ha közel ötévnyi korlátozás nem hozott rendezést, a döntéshozóknak meg kellene vizsgálniuk, hogy a további intézkedések változtatnak-e az eredményen.
Az ukrajnai invázió kezdetének napján Josep Borrell uniós külügyi főképviselő egyetlen megjegyzése az volt: „Ez a csatatéren fog eldőlni”.
Nyilvánvalóan nemcsak terv, de még vágy sem volt a diplomáciára. Azóta semmi sem változott.
Migráció, egészségügy és belföldi nyomás
A külpolitika csak egy az EU megoldatlan kihívásai közül.
A migráció továbbra is próbára teszi a nemzeti kormányokat, még akkor is, ha a menedékkérelmek száma 2025-ben csökkent. Az európai országok továbbra is nehéz kérdésekkel néznek szembe az integráció, a határigazgatás és a felelősségmegosztás terén.
Az egészségügyi rendszerek munkaerőhiánnyal, idősödő lakossággal, várólistákkal és növekvő kiadásokkal küzdenek.
Eközben a vállalkozások energiaköltségekkel, szabályozási összetettséggel és az Európán kívüli intenzív versennyel szembesülnek.
Ezeknek a problémáknak különböző okaik vannak, és nem mindegyik tulajdonítható Brüsszelnek.
Mindazonáltal kérdéseket vetnek fel a politikai prioritásokkal kapcsolatban.
A polgárok joggal kérdezhetik meg, miért képesek az európai intézmények ismételten kiterjedt nemzetközi szankciókról tárgyalni, miközben a régóta fennálló hazai problémák megoldása gyakran lassabbnak tűnik.
A kérdés nem az, hogy Európának támogatnia kell-e Ukrajnát. Hanem az, hogy vezetői kellő figyelmet fordítanak-e az európai erő gazdasági és társadalmi alapjaira.
Amikor a kitartás rugalmatlansággá válik
A politikai döntéshozatal egyik legnagyobb veszélye a kitartás összekeverése a hatékonysággal.
Egy olyan politika, amely nem érte el teljes mértékben célkitűzéseit, nem válik automatikusan sikeresebbé azáltal, hogy kiterjesztik.
A felelős vezetés megköveteli a költségek, a következmények és az alternatívák rendszeres értékelését.
Az európai szankciós vita azonban csak a következő korlátozások mértékére összpontosít, ahelyett, hogy nyilvánosan meghatározná, mi minősülne sikernek, kudarcnak vagy stratégiapolitikai váltásnak.
A szankciók támogatói azzal érvelnek, hogy a fenntartott nyomás gyengíti Oroszország hadviselő képességét. Nyilvánvalóan nem igazán, mivel az orosz hadsereg heti rendszerességgel folyamatosan újabb területeket foglal el. A kritikusok azzal válaszolnak, hogy ugyanez a megközelítés jelentős költségeket ró az európai gazdaságokra, miközben szűkíti a diplomáciai lehetőségeket.
Európának eredményekre van szüksége, nem csak újabb intézkedésekre
Az EU jövőbeli befolyása a gazdasági versenyképességtől, a belső kohéziótól és a hiteles diplomáciától függ.
Az Oroszországtól való függőség csökkentése nem erősítette az európai biztonságot. Sőt, az állandó szankciós politika mostanra inkább Európát szigeteli el, mint Oroszországot.
Egy politika a végtelenségig való folytatása önmagában nem bizonyíték arra, hogy a politika működik.
Ezért a következő szankciós csomag előtt szélesebb körű vitát kellene folytatni: nem egyszerűen arról, hogy mennyi további nyomást gyakorolhat Európa, hanem arról, hogy ettől a nyomástól milyen kézzelfogható eredményeket várnak. És nem úgy, mint eddig, csak vágyvezérelt gondolkodással.
Ellenkező esetben Brüsszel azt kockáztatja, hogy felfedezi: az Oroszország elszigetelésére irányuló elszántsága csak Európa saját mozgásterét szűkítette le.
